Idén először kétnaposra sikeredett a Tour de Zalakaros. Történt ugyanis, hogy a Raiffeisen Cycling Team-től meghívást kaptam a szombati csapatidőfutamra, másnap pedig immáron harmadszor teljesítettem a hosszútávú mezőnyversenyt, benne az ikonikus emelkedőkkel (Gelse, Börzönce, Cézár).
Csapatidőfutam a Rafival
A verseny maga szombat délután volt, de az akklimatizálódás és a pályabejárás miatt már pénteken lementünk. Sötétedés előtt pedig ötösben végigmentünk a pályán. Próbálgattuk, hogy ki ki után jöjjön, mennyire nyomjuk az emelkedőket, hogy együtt tudjunk maradni, szóval csupa izgalmas dolog. Visszafelé pedig egy 10-15 km-es szakaszon néztünk egy „versenytempót” is a szembeszélben. Sok tapasztalattal gazdagodva, és kellemesen lefáradva estére nem maradt más hátra, mint pizza, sör, taktikai megbeszélés, és alvás. 🙂
Másnap, miután délután 3-kor volt csak a rajt, ezért délelőtt tekertünk egy laza 40 km-t. Utólag sajnos bebizonyosodott, hogy ezt marhára el kellett volna hagyni… Meglátogattuk a versenyközpontot, ahol megtapasztaltuk az ötcsillagos kiszolgálást (a versenyzőknek grátisz volt a péksütemény és az ital is). Ez kellően jól is esett a majd’ 40 fokban.
Elérkezett a verseny időpontja, úgyhogy felálltunk szépen a filccel borított rámpára, mint a nagy versenyeken. Odafelé nagyon jól ment, tartottuk a taktikát, és az erősebb hátszél miatt sokkal jobban haladtunk, mint a pályabejáráson (43 km/h feletti átlaggal). Fordulás előtt az oldalszélben már érzékelhető volt, hogy itt elég nagy küzdés lesz visszafelé, és sajnos így is lett. Öten indultunk, viszont a célban a 3. csapattag idejét mérték, ami azt jelentette, hogy 2 ember lemaradhatott. Ez bele is volt némileg kalkulálva, az viszont már kevésbé, hogy visszafelé vezető szembeszeles szakasz ennyire gyötrelmes lesz… Volt, ahol már 30 km/h környékére lassultunk, ahonnan nem volt egyszerű újra felgyorsítani a tempót. Lényeg a lényeg, az utolsó pár kilométeren már csak 3-an maradtunk, és azt gondolom, hogy mindenki mindent kifacsart magából. Az áhított 40 km/h-ás átlag nem, de az 1 órán belüli idő meglett, 38 km/h feletti átlaggal, de figyelebevéve, hogy szinte a legmelegebb időszakban vágtunk neki, és erősebb szél volt, mint a pályabejáráson, ezért ezzel nagyjából mindenki elégedett volt, és az is egyértelműen adva van, hogy jövőre mit kell túlszárnyalni. 🙂
Utána a helyszínen megnéztük még a „nagyokat”, akik teljes időfutam bringákkal, telikerekekkel, 3D-nyomtatott könyöklőkkel, aero sisakokban és ruhákban várták a rajtot. Pályacsúcs született, amihez ezúton is gratulálok. Közben mi kipihegtük magunkat, kihasználtuk még a versenyzőknek járó frissítési lehetőséget, aztán irány a szállás.
Este még hivatalosak voltunk a gálavacsorára, amit a MenDen Hotelben rendeztek. Óriási felhajtás, és all inclusive kiszolgálás volt, amit szintén tartalmazott a nevezési díj (önmagában már csak emiatt is érdemes benevezni a Szabadics Ride-ra 🙂 ).
A nap meglepetése pedig az volt, hogy a verseny kategóriában induló versenyzőket végül 2 csoportra osztották, és így sikerült megszereznünk a 2. csoport előkelő 3. helyét. Ami persze némileg lutri volt, hiszen a legjobb időhöz képest 15%-nál húztak egy vonalat, és mi pont annak a környékén voltunk, de olyan szempontból tényleg jogos volt, hogy az időfutam kerekpárral rendelkező csapatok idejét azért nehéz a normál országúti biciklisekével összemérni. Az alábbi eredménysort tehát ennek fényében kell értelmezni.
Tour de Zalakaros
A kimerítő nap, és gálavacsorát követően rám másnap még várt egy hasonlóan nehéz kihívás. Erről a versenyről csupa jó emlékem van, ahogy az a korábbi beszámolókból is kiderül:
Az emelkedők
A verseny egyik jellegzetessége a néhány rövid, de annál meredekebb emelkedő, amiket „falakként” is szoktak emlegetni. Ezek közül az első, és talán a leginkább ismert, a Gelse. Ez egy keskeny út, ami fokozatosan, egyre meredekebben, és nyílegyenesen vezet fel az egyik dombra. Itt, ha előtted valaki megáll, és nem tudod kikerülni, akkor onnantól tolás van, mert nem lehet elindulni… Ezt szerencsére most sem sikerült megtapasztalnom, bár voltak neccesebb kerülések… Aki szeretne többet megtudni ezekről, annak ajánlom ezt a cikket: Tour de Zalakaros hosszútáv tudnivalók
Közben pedig végig az járt a fejemben, hogy ez az emelkedő simán felveszi a versenyt a flandriában tapasztalt híres falakkal. Statisztikailag talán a Koppenberggel mérhető össze leginkább. Íme egy kis AI összehasonlítás
| Jellemző | Koppenberg (Melden, Belgium) | Gelse meredek rész (Zala megye, Magyarország) |
|---|---|---|
| Klasszikus szerep | A Flandriai Körverseny (Ronde van Vlaanderen) leghíresebb emelkedője | Magyarország egyik legkeményebb, legmeredekebb aszfaltozott „fala” |
| Meredek szakasz hossza | ~400 – 600 m | ~300 – 500 m |
| Maximális meredekség | 22% | 22 – 25% |
| Átlagos meredekség (a falon) | ~11,6% | ~12 – 15% |
| Szintkülönbség (meredek rész) | ~62 m | ~55 – 65 m |
| Burkolat minősége | Egyenetlen, mohás, csúszós kockakő (pavé) | Keskeny aszfalt (helyenként felhordásos/poros) |
| Kritikus tényező | A nedves kockakövön a tapadás elvesztése és a kerék kipörgése | A brutális meredekség leküzdése izomerővel és alacsony áttétellel |
És a Strava számok, amik ritkán hazudnak:
A befutó
Az idei verseny alapvetően a küzdésről szólt, viszont a befutó újfent hatalmas érzés volt! Küzdöttem az előző nap fáradtságával, a meleggel, és az emelkedőkkel is. A múltkori évekhez képest a befutó elé beraktak még egy fincsi emelkedőt, a Cézárt, hogy izgalmasabbá tegye a végét. A hegy előtt egy kb. 10 fős bolyt értünk éppen utól (köztük Sió Zolival), és azt gondoltam, hogy velük érek be, és sprintelünk a végén. Az emelkedőn azonban sikerült eltávolodnom tőlük úgy, hogy nem teljesen 100%-on mentem. A lejtmenetben pedig menetrendszerűen beesett mellém Zoli, így az utolsó pár kilométeren együtt facsartuk ki magunkból az utolsó erőtartalékokat. A 40-es tempónak köszönhetően több versenyzőt is sikerült utolérnünk, és otthagynunk. A végén éreztem, hogy Zolinál is fogy egy kicsit az erő, ezért párszáz méterrel a cél előtt elindítottam egy sprintet, nehogy szó érje a ház elejét. Azt hiszem sikerült belőle, és természetesen magamból is kihozni a maximumot. 🙂 A papírformának megfelelően egy 5 centivel behúzta a sprintet, de hatalmas feeling volt így befutni egy baráttal, ami talán a célfotón is látszik.
Összegzés
Az időeredményeket most inkább hagyjuk… Nehéz összevetni az időjárás, meg az előző napok effortjai miatt. Nyilván lehetett volna jobb is, de az élmény 100%-osan megvolt, és elvégre ez a fontos (ha nem a legfontosabb). Remélem, jövőre folyt. köv.
