Az egész úgy kezdődött, hogy életemben először meghívást kaptam egy podcastba, ráadásul a regnáló országúti bajnokkal, Dina Marcival együtt. Nem vagyok egy szereplős típus, de a lányaim és a feleségem meggyőztek, hogy ilyen lehetőséget nem utasíthatok vissza, szóval igent mondtam Győri Kristófnak, a Balatonfondo főszervezőjének, akivel sokszor tekertünk már korábban, így pontosan ismerte a biciklizéshez való hozzáállásomat.
Az elmélet
A pontos kérdéseket egyáltalán nem beszéltük meg, teljesen spontán volt az egész interjú, és szinte minden vágatlanul bele is került. Előtte én mindennek is próbáltam utánanézni, és visszaemlékezni, hogy hogyan is történtek a dolgok, de ahelyett, hogy ezt végigsoroltam volna, egy számomra is nagyon élvezetes beszélgetéssé vált az egész, amit még sokáig tudtam/tudtunk volna folytatni. A podcast címe is egy ilyen „véletlenül” elejtett mondatból jött.
A podcast előtt nem neveztem még be a versenyre, de az interjú olyannyira motiváló volt a számomra is, hogy nem sokkal utána ezt megtettem, hogy ne csak elméletben, hanem a gyakorlatban is megtapasztaljam mindazt, amiről beszéltünk.
Viszonylag sok granfondón részt vettem már (külföldön és itthon egyaránt), és bizton állíthatom, hogy az idei szervezés bátran felveheti a versenyt bármelyik külföldi, sok-sok éve létező és bejáratott granfondóval. Nálunk nyilván nincsennek kétezres hegyek, (egyelőre) nincs sokezer induló, de azért az 1500 fő már igen tekintélyt parancsoló bringás tömeget képvisel. A teljes útzár, a gyönyörű balatonfelvidéki táj, a sok helyen felújított utak, és a frissítés minősége pedig tényleg nagyot emel az esemény színvonalán. Ez talán az EuroSport összefoglalójából is átjön:
És a gyakorlat
Egy kedves gimnáziumi osztálytársamnál kaptam szállást, így egy nappal a verseny előtt már leutaztam, és átvettem a rajtcsomagot. Ott szembesültem azzal a hatalmas meglepetéssel, hogy VIP rajtszámot kaptam, így reggel nem kellett a pozíciókért küzdeni.
Marcinak (Dina Márton) már reggel is sok teendője volt, de azért egy szelfire elkaptam az elején. Nem akartam nagyon zavarogni elől, hiszen tudtam, hogy úgysem fogok tudni végig velük menni, ezért beálltam a 3. sor környékére. A lassú rajt tényleg lassú volt, és hosszú. Bőven volt mindenkinek ideje előrébb jönni, ha erősnek érezte magát. Az igazi menés a tihanyi emelkedő előtt kezdődött meg, amin azért még sokan feljöttek, de már itt elkezdett differenciálódni a mezőny. A tetején még integettem egyet Marcinak, aki épp hátramaradt a többiektől, és mondta, hogy nem megy végig, hanem lekanyarodik valahol. Levideóztam, aztán rohanhattam a mezőny után, ezzel egyből „elhasználtam egy gyufát”…
Az igazi szelektálás azonban az első, csopaki emelkedőnél kezdődött, és a hullámvasutas bringaúton folytatódott. Utána a Mediofondo elkanyarodott, és hirtelen kettesben találtuk magunkat az egyik sporttárssal, mert a mi csoportunkból mindenki középtávat ment… Szóval a Kab-hegyi mászást óvatosan kezdtük meg, és megvártuk az utánunk jövő nagyobb bolyt, akikkel mentünk tovább.
Ezután következett egy olyan szakasz, ami egy közepes minőségű, porosabb erdészeti úton ment. Sokan mondták előtte nekem, hogy itt óvatosan menjek. Hát sikerült a beijesztés, mert sikerült túltolnom egy kicsit az óvatosságot, és szépen lassan leszakadtam a csoportról. Sebaj, így átélhettem azt az érzést, hogy a verseny közben teljesen egyedül haladtam az erdőben, és azt követően a tükörsíma aszfalton, 0 autóval, 0 emberrel, napsütéssel, lejtővel, kis hátszéllel. A kanyarokban tapsoló emberek, akik bíztattak, szóval tényleg felemelő érzés volt.
Szép lassan utolért egy olyan csoport, akikkel utána szinte végig együtt mentünk tovább, forogtunk, és megvolt az összhang. Az utolsó frissítésnél azonban az önkéntes srác nem adta oda a kezében lévő kulacsot, mondván, hogy a földön van egy elejtett. Miután nagyon kellett az utolsó emelkedőkre az a víz, ezért megálltam érte, hogy felvegyem, és a mögöttem lévő srác elesett a hátső kerekemben. Nem történt semmi komoly, mindketten tovább tudtunk menni, de ez az intermezzo arra elég volt, hogy nem tudtam már utolérni a többieket, így az utolsó 25 km az egyéni küzdésről szólt…
Igazából ez sem tudta kedvemet szegni, 2 srácot utolértem, és a célegyenesben mindent kiadva magamból elvittem a sprintet. Tehát megvolt a végén az utolsó endorfinlöket is, és ismét szuper érzés volt átszakítani azt a képzeletbeli célszalagot.
Eredetileg annyit tűztem ki magamnak célként, hogy a 30 km/h-ás átlag meglegyen, amit bőven sikerült túlszárnyalnom, és 33-as lett. Rengeteg szegmensen lett PR-em, a wattokat is beleadtam, szóval abszolút elégedett vagyok ezzel. Ha tényleg ez lett volna a cél, és minden összejön, akkor az 5:19-es időből max. egy negyed órát tudtam volna lecsippenteni, de így legalább lesz jövőre is valami plusz motiváció.
A célban pedig nagyon jó volt találkozni a rengeteg ismerőssel, akiken mind látszódott, az „igen, megcsináltam” érzés, függetlenül attól, hogy a terveknek megfelelően simán végigment, vagy kicsit több nehézséggel kellett szembenéznie (defekt, jetleg, …).
Azt hiszem, nem kérdés, hogy jövőre is itt a helyem!
