2025-ben éppen nőnapra esett a híres Strade Bianche tavaszi klasszikus kerékpárverseny időpontja. Elmentünk megnézni a profikat, és ha már ott voltunk, akkor ki is próbáltuk azokat a híres fehér toszkán utakat.
Villa a Sesta
Feróék fantasztikus szállást találtak. Egy kis hegy tetején egy aprócska középkori település, egy templommal a közepén, szűk utcácskákkal, és ennek a szélén full panorámával a szőlőhegyekre egy cuki házikó, ami csak a mienk volt. A neve Casa Max, de utólag nem találtam meg sem a Google Maps-en, sem a Booking-on…
A vendéglőt, ahol két este is vacsoráztunk, viszont igen. Az egész településen összesen 2 étterem volt. Egy 100 eurós árkategóriájú fine dining hely, és ez. Első este besétáltunk ide, és a biztonság kedvéért 2 estére is foglaltunk asztalt, mert nem volt egy óriási hely ez sem. Gyorsan összebarátkoztunk a felszolgálóval, aki egyben a tulajdonos is volt. Albániából származik, feleségül vett egy olasz nőt, aki nem mellesleg jól főz és így lett az étterem szakácsa. 🙂 A második este úgy fogadott bennünket, mintha 100 éve ismernénk egymást. Ajándék prosecco-val fogadta a bringázásból visszaért „Champion”-okat, és a tiszteletünkre berakta Liszttől a II. Magyar rapszódiát. Aki esetleg nem ismerné, itt meghallgathatja Bogányi Gergely, és Tom, a macska előadásában is. 🙂 A végén pedig nem engedett el, amíg az egyik megbontott Grappát teljesen el nem fogyasztottuk (vele közösen).
Ami még vicces volt a helyben, az a borlap. 20 oldalnyi Chianti (a helyre jellemző vörösbor), és a végén egy fél oldalon néhány más típusú vörös, plusz 1-2 fehérbor. Sodródtunk az árral, úgyhogy megkértük, hogy ajánljon ő ezek közül, mert az áron kívül nem volt kiindulási alapunk a választáshoz. Meg kell, hogy mondjam, hogy egyik esetben sem kellett csalódnunk, Bödőcs szavaival élve egyiknek sem volt semmi baja…
San Gimignano
Első nap bekezdtünk egy 140km-rel, és Sienán keresztül eltekertünk San Gimignanoba, a „Tornyok városába”. Ettünk egy világbajnok fagyit a Gelateria Dondoliban, és indultunk is vissza.
Útközben több profi csapattal is találkoztunk, akik pályabejárást tartottak a másnapi versenyre.
A verseny
A Strade Bianche (fehér utak) egy fiatal verseny (2007 óta rendezik csak meg), de ettől függetlenül már a nagy klasszikusokkal azonos lapon emlegetik. Nem véletlenül, hiszen gyönyörű a táj, kellő izgalmat és kihívást jelentenek a murvás szakaszok (amiről a nevét kapta a verseny), és a sienai kockaköves, emelkedős befutó is epikus. A nevét pont ezekről a fehér murvás szakaszokról kapta. A Roubaix-hez hasonlóan különböző nehézségű szektorokra vannak osztva a murvás részek (ahogy a Roubaix-n a kockakövesek). A felvert por a TV-n és a fényképeken keresztül is nagyon látványos (belélegezni egyébként nem annyira kellemes).
Az alábbi videón rögzített bukás nem most történt, hanem 2022-ben, amikor Alaphilippe világbajnoki trikóban szaltózott egyet.
Ez a pár másodperc nagyon jól visszaadja egyébként, hogy ez a verseny mennyire egyedi. Egyszerre gyönyörű, ahogy a mezőny fehér csíkot húz maga után a murvás úton, és egyszerre veszélyes, hiszen egy rossz kormánymozdulat, és kész a baj…
Erről a bukásról készült egy szuper fotó is, ami azt a pillanatot kapta el, amikor a bicikli 3 méter magasságban repül, Alaphilippe pedig a földön. Mögöttük pedig a kanyargós murvás úton kígyózik a mezőny… Hihetetlen, hogy mennyire el lett kapva ez a pillanat…
Az alábbi videón pedig az idei impresszióim a versenyről, nézőként:
A profi verseny délelőttjén eltekertem még egy egyéni körre Montepulcianoba, és megbeszéltük, hogy melyik szektornál fogunk találkozni. Visszafelé már félúton elkaptam a mezőnyt, ahogyan rákanyarodnak az egyik murvás szektorra. Elég durva volt, ahogy 70-nel zúztak le, és a kanyart követően 40-50-nel nekivágnak a murvás útnak.
Ezután siettem is a találkozópontra, ahol már nem engedtek felmenni, mert érkezett a mezőny Pogival és Pidcock-kal az élen. A többiek a szektor tetején szurkoltak, és az a vicc, hogy ezen a rövid 2 km-es szakaszon durrantott Pogi, szerzett fél perc előnyt, amivel el is döntötte a versenyt.
Utána feltekertem a murván a többiekhez. Tele volt még szurkolókkal, és jó érzés volt, hogy milyen sokan felismerték Valter Ati nemzeti színű mezét (rajtam).
Firenze
A profi verseny másnapján rendeznek egy amatőr versenyt is. Erre én nem neveztem be, mert féltettem az új Cervelót, de persze kipróbáltam azokat a híres fehér murvás utakat. Szóval helyette eltekertem inkább Firenzébe egy rövid bringás városnézésre.
Kb. 20 éve jártunk már erre egyszer, és arra emlékeztem, hogy a fél napot parkoló kereséssel töltöttük. Erre most nem volt szükség, és nagyon gyorsan be lehetett jutni a belvárosba, és hatékonyan körbe lehetett látogatni a kötelező helyszíneket.
A gimnáziumi művészettörténet órákról maradt meg bennem az emlék, hogy a dóm kupolájának van több érdekessége is. Most egy kicsit utánanézve olyan sok kérdést és titkot rejt ez a dolog, hogy könyv is született belőle. Az a különlegesség, amire emlékeztem pedig az, hogy tartószerkezet (tehát állványzat) nélkül épült meg, és ennek ellenére kora legnagyobb kupolája volt. A másik érdekesség, hogy végül Filippo Brunelleschi nyerte az akkori tenderkiírást, aki eredetileg ötvös- és órásmester volt.
Siena
Utolsó este levezetésként Siena óvárosát néztük meg közösen. A Strade Bianche verseny minden évben a híres Piazza del Campo téren ér véget. Ott van a befutó, ahol évente kétszer megrendezik a tradícionális sienai paliot, ami egy híres, kosztümös lovasverseny. Igazából az országúti bringaverseny is hasonló, a „kosztüm” adott, a versenyzők pedig legalább annyira erősek, mint a lovak. 🙂
Erről a párhuzamoról találtam szuper képeket, amit nagyon látványosan egymásra lehetne tenni, de a szerzői jogok miatt inkább csak a linkeket teszem be ide:
Kapcsolódva Firenzéhez itt is van egy a Dómhoz fűződő érdekesség. Sienában már állt a dóm, amikor Firenzében építettek egy nagyobbat. A két város közti rivalizálás miatt elhatározták, hogy kibővítik a sienai dómot, hogy az legyen a nagyobb, mégpedig úgy, hogy az eredeti főhajó lett volna a kibővített templom kereszthajója, és egy még nagyobb főhajót építettek volna hozzá. Aztán az építkezés félbemaradt (gondolom elfogyott a pénz és az akarat), így mára csak a próbálkozás jelei maradtak meg. A hozzáépítés mérete látszik, de ma már csak egy kültéri parkoló őrzi ennek nyomait.
A wiki egy kicsit másképp írja le a sztorit a Santa Maria Assunta-katedrális építéséről, de szerintem az izgalmasabb, amit ott Papyrus mesélt erről. Utána jelezte is, hogy az angol wiki az ő verzióját erősíti, és küldött is egy plusz „bizonyítékot”.
Röviden összefoglalva Toszkánát mindenkinek csakis ajánlani tudom, akár biciklivel, akár anélkül. Hemzseg a hangulatosabbnál hangulatosabb óvárosi, és vidéki helyszínektől, és szuper fotótémákat kínál, amit a 4 nap alatt nem tudtam teljesen kiaknázni, úgyhogy lehet, hogy még vissza kell ide jönni… 🙂
Mindenesetre jövőre a murva helyett a kockakövek következnek. Megnézzük a profikat, és mellette mi is átélhetjük majd, hogy milyen érzés megérkezni a roubaix-i velodromba…
“Strade Bianche, avagy Toszkána két keréken” bejegyzéshez egy hozzászólás
Hozzászólások lezárva.