A tavalyi Strade Bianche murvás útjainak megtapasztalása után egy újabb ikonikus versenyt, a Paris – Roubaix-t szemeltünk ki magunknak, ami elsősorban a kockaköves szektorairól híres. A poklot azért nem jártuk meg, de ízelítőt bőven kaptunk belőle. Aki a részletekre is kíváncsi, az bátran görgessen tovább, a többieknek pedig egy rövidebb képes-videós összefoglaló:
A verseny
A Paris–Roubaix-kerékpárversenyt a Millennium évében, 1896-ban rendezték meg először, és azóta csak a világháborúk idején, illetve 2020-ban a Covid miatt maradt el.
Az „Észak Pokla” (L’enfer du Nord) elnevezést akkor kapta, amikor az első világháború után újra megrendezésre kerülő verseny útvonala az egykori frontvonalakon, illetve a háború által hátrahagyott romokon futott keresztül. Erre az elnevezésre csak ráerősít az, hogy a több, mint 250km-en az időjárás függvényében minden esetben porosan, vagy sárosan érkeznek meg a verseny hősei. Sokat nem kell keresgélni a neten, hogy ilyen képeket találjon az ember: pl.: Google
Néhány dolog, ami ezt a versenyt egyedivé teszi, és megkülönbözteti a többi klasszikustól:
- Kockakő: A 250km-es távból több, mint 50km-t kockaköves utakon (pave) tesznek meg a versenyzők. Ezeket külön szektorokra osztják, amiket a nehézségük alapján kategorizálnak (1 csillag jelenti a legkönnyebb szektort, és 5 csillag a legnehezebbet).
- Trouée d’Arenberg*****: 2,4 km-es, ötcsillagos szektor, kb. 90 km-re a céltól. Általában itt szokott elkezdődni a verseny érdemi része, a támadások, és próbálkozások.
- Carrefour de l’Arbre*****: 2,1 km-es, ötcsillagos szektor, kb. 15 km-re a befutótól. Ez az utolsó nehezebb szektor, és egyben az utolsó lehetőség arra, hogy érdemi időkülönbséget lehessen létrehozni, és ne sprintben dőljön el a verseny.
- A trófea: A kockakő olyannyira eggyé vált a versennyel, hogy a győztesek díja egy élére állított bazalt kockakő (a lányoknak, de sokszor a fiúknak is komoly nehézséget okoz ennek magasba emelése a pódiumon a verseny végén).
- Velodrom: 1943 óta a verseny a Roubaix-ban épült velodromban végződik. Beérkezéskor minden bringás másfél kört tesz meg a döntött pályán, és a pályaversenyeken szokásos módon csengetéssel jelzik az utolsó kört. Ha többen érkeznek meg egyszerre, akkor egy pályakerékpározásban szokásos sprint veszi kezdetét, amelyen kihasználható a döntött pályában rejlő minden lehetőség.
- Zuhanyzó: Szintén csak erre a versenyre jellemző szokás, hogy a győztesek névre szóló „zuhanykabint” kapnak a velodrom tusolójában.
Roubaix Challenge
A Paris-Roubaix Challenge egy olyan esemény, amelyen mindenki megtapasztalhatja azt, hogy milyen is lehet a versenyzőknek teljesíteni az ikonikus kockaköves szektorokat, és a végén befutni a velodromba.
Számomra idén az élményszerzés volt a cél, és erre a legrövidebb (Discovery) táv tökéletesen megfelelt a maga 70km-ével, és 8 kockaköves szektorával. Így a saját bőrömön (lábamon) tapasztalhattam meg, hogy mennyire nehéz is ezeken a kockaköveken közlekedni. Ha nem nyomja végig az ember izomból, akkor 1-2 kihagyás után annyira lelassul, hogy onnan még nagyobb erőfeszítésbe kerül visszaszerezni a lendületet. A nehezebb szektorok olyan mértékben ráznak, hogy a biciklis órát esélyed sincs látni. Érzésre 30-35 km/h lehetett a csúcssebességem, de ezt nem tudtam végig tartani (egyedül az utolsó 1 csillagos szektoron volt 35 km/h-ás átlagom, a többin max. 25).
Hajtány Miki foglalta össze a legtömörebben a kockaköves tapasztalatait: „Többségük rettenetes élmény. A többi csak szörnyű.” Igazából ezt tényleg nem lehet írásban, képben, videóban átadni. Én tényleg mindenre (is) megpróbáltam felkészülni, de a valóság még annál is sokkal rosszabb volt. Kicsit önellentmondásos a dolog, de ez a „rossz” volt egyben a legjobb is az egészben. Mármint, hogy kipróbáltuk, teljesítettük, és túl vagyunk rajta. A szektorok végén megszüntek a kattogások, kerregések, és úgy suhant a bicikli, mint hogyha pihe-puha párnák között mennénk…
Miután a rövidtáv később indult, ezért egyedül tekertem oda a szállásról. A Roubaix Challenge eleve nem versenynek lett meghirdetve, így az útvonal semennyire sem volt biztosítva. Együtt mentünk az autósokkal, minden piros lámpánál megálltunk, ami főleg Roubaix környékén elég kiábrándító volt. Még egyes kockaköves szektoroknál is jöttek szembe autók, úgyhogy sokfelé kellett figyelni. Az átlagsebességet már az elején elengedtem, de azért, ahol lehetett és voltak társak, akikkel lehetett haladni, és ott azért beleraktam én is a tempóba.
A rövid- és középtáv is Roubaix-ból indult a velodrom mellől. Aszfaltos úton legurultunk délre, és a kockaköves szektorokon keresztül jöttünk vissza. A középtávosoknak az első szektor ráadásul egyből az Arenberg, ami finoman szólva is mélyvíz. Az elmondásuk alapján messze a legdurvább szakasz, úgyhogy nem véletlen a „hírneve”. A rövidtáv ennél sokkal szelídebben indult. Egyrészt a kockaköves szakaszok kezdete előtt várt egy olyan frissítő állomás, ahol tényleg minden (is) volt (chips, gofri, gumicukor, sütemények, pirítós, sajt, kóla, iso, víz, …). Miután nem időre ment a dolog ezért degeszre ettem magam a kockakövek előtt.
Nekem egy 2 csillagos szektorral indult a dolog, ami jó bemelegítésnek ígérkezett, de igazából már ez a szakasz önmagában megütötte azt a szintet, amit eddig Magyarország legrosszabb kockakövein tapasztaltam. Kb. 200m elteltével már éreztem a csuklómon, hogy vörösre dörzsölte az óra a kezemet. Miután nekem nem fizet egy fillért sem az óra szponzorom, ezért nem akartam Pogacar sorsára jutni, így inkább zsebre tettem. 🙂
A befutó előtt van egy hosszabb egyenes a városban, ahol az enyhe hátszéllel végig lehet(ett volna) csapatni 40 feletti sebességgel, csak hát miután nem volt útzárás, ezért 200 méterenként legalább 5 piros lámpánál kellett megállnunk. Én akkor már nézegettem, hogy kikkel fogok együtt beérni a velodromba (és kiket kell majd lesprintelnem), és hát volt egy nagyon szimpatikus srác, aki minden zöldre váltáskor kilőtt, mint az ágyúgolyó. A harmadik ilyennél valaki szólt neki, hogy ez nem verseny, mire ezt mondta: „Full gas, or nothing!„. Ettől még szimpatikusabbá vált nekem a fickó, úgyhogy az utolsó kockaköves részen, ahol már nem volt lámpa, végignyomtuk vele nyélen. A velodromba fordulásnál viszont valahogy lemaradt, úgyhogy végül egyedül értem be. A döntött pályának azt a fél körívét is nagyon élveztem, ami a célegyenesre vezetett fel. Igyekeztem felmászni a tetejére, és szuper érzés volt onnan rágyorsítani a befutóra.
A profik
Másnap hajnali 6-kor Brüsszelben volt jelenésünk, hogy leadjuk a voksunkat. Viszonylag hamar visszaértünk, úgyhogy utána reggeli, chillezés, petanque-ozás, és ezt követően bicókkal gurultunk le Roubaix környékére, hogy megnézzük a profikat.
Én most nem akartam cipekedni, úgyhogy csak a telefont vittem magammal fotózásra, videózásra, Papyrus viszont elhozta a teleobjektívet, és elég szép képeket lőtt vele.
Szavakkal nehezen leírható, hogy milyen különbség van az amatőrök és a profik tempója között. Az idei verseny pedig kiemelkedően gyors volt: The fastest Paris-Roubaix in history – Wout van Aert and Tadej Pogačar set blistering new highest average speed of 48.91kph, smashing previous record
Ez annyira hihetetlenül gyors tempó volt, hogy még az utolsó versenyző is jobb időt ment, mint a 10 éve győztes Peter Sagan: Even Last Place Was Faster Than Paris-Roubaix Winner Peter Sagan
Nem teljesen oda terveztük, de végül a Carrefour szektor elején találtunk helyet magunknak az első jobbos kanyarban. A férfiak hamar végigsöpörtek előttünk, és eleve úgy készültünk, hogy a nőket is megvárjuk, hiszen Vas Kata Blanka is ott volt a mezőnyben. Nem elég, hogy ott volt, de benne volt egy nagyon ígéretes 4 fős szökésben is, úgyhogy meglehetősen felfokozott állapotban vártuk, hogy erőt tudjunk Neki adni a befejezéshez. Sajnos mire a Carrefourhoz értek, már leszakították, és a verseny végül a szökésben maradt 3 kerékpáros között dőlt el, de így is nagyon-nagyon jó érzés volt ott és akkor magyarnak lenni!
“Paris – Roubaix, avagy „észak pokla”” bejegyzéshez egy hozzászólás
Hozzászólások lezárva.