Januárban rámírt egy bringás ismerősöm, hogy nem lenne-e kedvem négy napra leugrani Calpéba, egy mini edzőtáborra. Sokat nem kellett gondolkoznom rajta, hiszen rajta volt az én bakancslistámon is a dolog. Tudniillik a teljes profi mezőny, és nagyon sok ismerősöm is megjárta ezt a környéket, így nagyon csábító volt az ajánlat. Amint igent mondtam, Gyula szinte azonnal lefoglalta az akciós repjegyet Alicantéba, a transzfert, és a szállást is, úgyhogy elkezdhettük tervezni az útvonalakat…
Miután egy sima hátizsákban el kellett férni minden cuccal, ezért most először nem vittem magammal a nagy fényképezőt, de azért így is lett egy pár használható kép… 🙂
2025.02.06.
Hosszú napnak ígérkezett, ami előtt egy percet sem bírtam aludni. Folyamatosan a pakoláson, és a következő napok programján kattogott az agyam, hajnali 3-kor pedig kelnem kellett, hogy áttekerjek Gyuláékhoz, akikkel a reptérre mentünk. Óramű pontossággal ment minden, és 9-kor már le is szálltunk Alicantéban. Kocsiátvétel, utazás, kulcsátvétel, bringaátvétel, és már indultunk is az első napi körre.
Előtte való héten konstatáltuk, hogy a Tour of Valencia 2. szakasza pont azon a környéken fog elhaladni. Ezért azt terveztük, hogy a verseny útvonalán tekerünk, és amikor utolérnek, akkor jól lefotózzuk őket, Dina Marcival az élen. 🙂 Csak utólag vettük észre, hogy ezzel ki is pipáltuk az egyik leghíresebb bringás szegmenst, a Coll de Rates emelkedőt, ahol Pogacar tavaly ment egy óriási KOM-ot. Közben találtam egy videót arról is, hogy ezt a szegmenst 2 verseny is érintette (köztük a Tour of Valencia is), de még csak meg sem közelítették Pogi idejét…
Sajnos Marci csak a grupettóban érkezett, de észrevett minket a magyar mezben. Mint utólag kiderült beteg volt, és a 4. szakaszon fel is kellett adnia a versenyt. Most először egy Ineos kulacsot is sikerült ereklyeként beszereznem.
Utána Polopon és Benidormon keresztül gurultunk haza, kis esti séta, pizzázás, és készülődés a következő napra (itt már nem volt gond az alvással :-)).
2025.02.07.
Másnap visszamentünk Polopra, mert nagyon megtetszett a kis dombra épült város, és felmásztunk a hegytetőn lévő temetőhöz is.
Utána elmentünk egészen Gorgáig, ahol a kávézóban egy Vismás profi üldögélt mellettünk (Bart Lemman, Valter Ati csapattársa). Onnan a 970m magas Confrides csúcson keresztül jöttünk vissza, érintve a Guadalest melletti tavat, ahonnan már viszonylag lejtős úton tudtunk hazagurulni (leszámítva a Calpe előtti utolsó emelkedőt, amit minden nap meg kellett mászni).
Minden nap láttunk profi csapatokat tekerni (MBH, ATT, Alpcein, Bora, Quick Step, UnoX). Hihetetlen és egyben gyönyörű az a fegyelmezettség, ahogy tartják a 2*3-as alakzatot, és gyakorlatilag úgy haladnak az úttesten, mint egy nagyobb autó.
Ezen a napon is pizzáztunk és bevásároltunk másnapra, amikorra a leghosszabb távot terveztük.
2025.02.08.
Amikor az útvonalakat elkezdtem tervezgetni, akkor a Google Maps-en megláttam Bocairent városát és arról egy látképet. Ez annyira beakadt nekem, hogy elhatároztam, hogy mindenképpen eltekerek ide élőben megnézni. Annyi volt a bökkenő, hogy ez a legrövidebb úton is 90km-re volt a szállástól nem kevés szinttel, ahonnan ugyebár még vissza is kellett jutni (lehetőleg nem ugyanazon az útvonalon). Miután összesen 10 órát volt csak fent a nap, ezért elhatároztam, hogy én elindulok, ahogy felkel (fél 8-kor), hogy visszaérjek még naplemente előtt. A gyakorlatban fél 9-es indulás lett belőle, de nekivágtam saját tempóban, és persze vadi új ismeretlen útvonalon. 🙂
Fantasztikus tájakon mentem, és nem kellett csalódnom Bocairentben sem, ahol ráadásul aznap készültek egy nagy ünnepségre, így szinte minden helyi lakos színes népviseletben mászkált az utcákon. Mellette petárdák durrantak jobbra, balra. Ahogy utánaolvastam ez a mórok és keresztények egyik legrégebbi közös fesztiválja, aminek elengedhetetlen része a petráda és a tüzijáték…
A hídnál, ahol megálltam fotózni, egy helyi bácsi kezdett el kedvesen magyarázni valamit. Mondtam neki, hogy semmit sem értek belőle, de ez mit sem zavarta, elmondta még vagy ötször ugyanazt. 🙂 Bólogattam, és megköszöntem neki az “információkat”. Egyébként a végén ő kérdezett rá, hogy ne csináljon egy képet, ami kimondottan jól sikerült. Ott ugyan nem értettem meg, de később rájöttem, hogy mit akarhatott mondani. A hídról egyrészt bezavart egy nagy villanyvezeték a kilátásba, és a többi képet látva valahol arrafele kellett volna lemenni a hegy lábához, amerre mutogatott. Onnan még impozánsabb lett volna a látkép, de én beértem ennyivel is, nagyon megmaradt bennem így is az egész miliő.
Bocairenttől eltávolodva egy gyönyörű nemzeti parkon jöttem át, ahol a 20km alatt több mókussal találkoztam, mint ahány emberrel, úgyhogy szuper kis elmélyülős tekerés volt. A Guadalest melletti tótól végül nem a legrövidebb úton mentem haza, hanem elkerültem Altea felé. Egyrészt, hogy meglegyen a 200km, másrészt pedig, hogy Altea óvárosát is érinteni tudjam. Ott ment le a nap, úgyhogy onnan már sötétben tekertem haza, de megérte ez a kis kerülő, szuper kis helyeket találtam arrafelé is.
A szálláson már várt a jó kis mikrós lasagna és a hideg sör…
2025.02.09.
Az utolsó napon lett a legjobb időnk (napsütés, és 15-20 fok), ezért igyekeztünk ezt maximálisan kihasználni.
Napkeltekor elindultunk megmászni Calpe jelképét, a nagy sziklát. Ez egy 300m magas kőtömb, és kb. 200m-ig lehet gyalog felmászni rá. Ott van egy rövid barlang, ami átvezet a szikla túloldalára, és onnan még folytatódik az “út”, de idő hiányában nem mentünk el a legvégére. Mondjuk az én tériszonyommal nem biztos, hogy jó ötlet lett volna, mert a túloldalon korlát nélküli “ösvény” vezetett tovább a sziklafal mellett, és valószínűleg a láncokat sem viccből rakták oda kapaszkodónak…
Visszaérve a szállásra kicsekkoltunk, bepakoltunk a kocsiba, és várt ránk egy utolsó igazi örömtekerés sok megállóval és fotózással.
Integettünk Blankának, megálltunk egy biciklis kávézóban, visszafelé pedig az egyik hotelnél megláttuk a Visma buszát, ahol éppen Blanka barátja, Szabó Miki rakosgatta fel a külsőket a Cervelőkra. A legvégén pedig a Quick Step sora mögé álltunk be egy kicsit, és éppenhogy visszaértünk 17:30-ra, hogy a bringákat leadjuk.
A reptéren még volt egy kisebbfajta izgalom, mert a bukómat kiszúrták a kezemben (odafelé nem volt gond), és mondták, hogy rakjam be a táskámba. Ez nyilván lehetetlen küldetés lett volna, úgyhogy simán csak fellógattam a hátizsákomra, ahogy a többiek, és úgy sunnyogtunk be a másik soron… A chekin egymás mögé ültetett minket a középső ülésre, de mindhárman be tudtunk ülni ablak mellé (az én soromon konkrétan nem ült senki rajtam kívül). Mindenesetre szép volt az ablakból nézni a budapesti landolást. Utána még a 0 fokban hazatekertem, és 2-re már ágyban is voltam.
Hihetetlenül tömény volt ez a 4 nap, de maximálisan megérte. Azt hiszem, hogy ennél több programot és élményt sehogyan sem tudtunk volna belesűríteni ebbe az utazásba.
És a végére álljon itt néhány videó a fentiek illusztrálására.