Sportful Dolomiti Race reloaded

4 éve a Sportful Dolomiti Race elnevezésű Granfondo volt az első, amire a 40+ csapattal együtt eljutottam. Akkor azt írtam a Stravára, hogy az volt életem legdurvább tekerése. 4 év alatt sok mindenben fejlődtem és sokkal tapasztaltabban álltam neki a mostani versenynek, de a 30. jubileumi kiadásra kitaláltak egy új útvonalat, ami talán még egy fokkal nehezebbé tette az idei kihívást, de haladjunk csak szépen sorjában…

Bemelegítés

Pénteken utaztunk le, 2 nappal a verseny előtt. 5 körül értünk Feltrébe, ahol átvettük a rajtcsomagot, és sétáltunk egy kicsit. Sajnos a hivatalos részekről lemaradtunk, ahol Peter Sagan (háromszoros világbajnok), és Paolo Bettini (kétszeres világbajnok) voltak a sztárvendégek, de azt mindenképpen elmondhatom így utólag, hogy a versenyen két világbajnok bringással is együtt tekertem!

Másnap a 4 évvel korábbi bemelegítő kört jártuk végig. Passo Cereda (1369m) hágóra fel, majd Mis-be le, és vissza. Sajnos Misben zárva volt a múltkori fullpanorámás frissítőpont, de találtunk helyette másikat, és a csúcson elkészítettük a csoportképet is.

A Ceredán elég sok tehénlepény volt az úton, aminek nem más volt az oka, mint az, hogy rendszeresen ott hajtják ki a teheneket a legelőre. A versenyen sem tettek ez alól kivételt, és pont akkor hajtották át az állatokat a frissítőpont mellett, amikor én is ott voltam…

A verseny

A rajttól kb. 35 km-re laktunk, ezért hármunkban felmerült, hogy bemelegítésként legurulhatnánk biciklivel is. Az út enyhén lejtett, úgyhogy tényleg alkalmas lehetett volna bemelegítésre is. 🙂 Én azonban megcsúsztam egy kicsit a reggeli kötelező ceremóniákkal, úgyhogy a tervezettnél 5-10 perccel később indultunk csak el. Emiatt kötelességemnek éreztem, hogy vigyem rendesen a tempót, nehogy elkéssünk, úgyhogy az út felén én vezettem. Bőven odaértünk (kb. fél órával a rajt előtt), de a Garminom 48 óra recovery-t írt ki, úgyhogy pár patront már sikerült ellőnöm már a verseny megkezdése előtt.

Az alábbi szintrajzon a verseny régi (szürke) és az idei (narancssárga) új profilját tettem egymásra. Életem első granfondóján (2021-ben) a szürke hegyeket másztuk meg. Akkor már a 90. km környékén túl voltunk az emelkedők nehezén, a Cima Campo-n (1435m), és a Passo Manghen-en (2047m). A Passo Rolle (1980m) elnyújtott emelkedőjén pedig volt idő rákészülni az utolsó „kis” puklira, a Croce d’Aune-ra (1015m). Ez az utolsó hegy kicsinek tűnik (főleg a többihez képest), de 180km-rel a lábakban nagyon nem egyszerűek a több kilométereken át tartó, 10% feletti részek.

Mindezek mellett nyilván az erőltetett „bemelegítés” és a 40 fok feletti hőség sem segített. De ez még mind nem volt elég nehezítés, mert a Passo Duran lejtmenetében kaptam egy első defektet. Még magyar viszonylatban is nagyon rossz minőségű volt a lejtmenet, de nem tudnám megmondani, hogy mi is okozta ténylegesen a defektet. Azt éreztem, hogy bizonytalanabb és imbolygósabb lett a bicikli mozgása, és nem csak az oldalszéltől. Emiatt néztem le a kerekekre, de ekkor már majdnem felnin mentem. Szóval megálltam, elengedtem a tervezett 9 óra körüli bruttó időt, és nekiálltam szerelni…

Ekkor jött egy tök pozitív meglepetés, mert pár percen belül érkezett az asszisztencia egy motoros szerelő személyében (akik egyébként folyamatosan jártak fel és alá a mezőnyben). Onnantól átvette a dolgokat, és pikk-pakk kicserélte a belsőt, műhelypumpával felfújta, és már ment is tovább (én is).

Nagyon nagy élményt jelentett, hogy sok ismerőssel futottam össze a verseny alatt. Csapattársakkal, más csapatok (pl. Szerpentin) tagjaival, egyéb magyarokkal, és mindenkivel váltottunk is pár szót. A legnagyobb meglepetést az jelentette, hogy egyszercsak rámköszönt valaki, hogy „Are you from Budapest?”. Mondtam, hogy igen, de honnan tudod? Kiderült, hogy egy német srác, akivel tavaly tekertünk együtt egy rövid szakaszon Tenerifén. Sokat szoktam emlegetni, de tényleg így van: Kicsi ez a világ!

Ha már a defekteknél tartunk, a Cereda lejtmenet után is, ahol végre sikerült találnom egy tempósabb bolyt, ugyanazt kezdtem el érezni a biciklin, mint az első defektnél. Szépen lassan eresztett, ugyanúgy az első. Pont a hosszú alagutas részeken voltunk, és gondoltam, hogy nem lenne jó annak a közepén esni egyet 50-nél, ezért az egyik alagút előtt kiálltam a sorból, és pumpáltam egy kicsit a kerékbe, majd szépen lassan legurultam ahhoz a kereszteződéshez, ahol az utolsó „pukli” kezdődött. Ott megálltam, és kértem a szervezőket, hogy hívjanak egy szervízes motorost. Angolból nem voltak a topon, és elkezdte magyarázni nekem olaszul, hogy majd a záró kocsi bevisz engem a célba, de nem igazán értette meg, hogy nekem eszem ágában sincs kiszállni a versenyből, úgyhogy elkezdtem szerelni a tűző napon. Nem sokkal később (hívás nélkül) érkezett egy másik szervízes, aki az előzőhöz hasonlóan tök készségesen segített. Belsőt is kértem, mert ami nálam volt, abban már nem bíztam, hiszen az előző is szép lassan leeresztett.

Ezután az intermezzo után indultam neki a Croce d’Aune-nak, immár kb. 40 fokban (a Garmin 45 fokos maxot mért). A frissítő pontokon közepesen langyos vizet kaptunk, ami kevéssé volt frissítő hatású, de az emelkedő elején hál’ Istennek volt egy nagy kút, jéghideg forrásvízzel, ami egy kő vályúba volt kivezetve. Gyakorlatilag mindenki megállt itt tölteni, és fejet mosni. Bele sem merek így utólag gondolni, hogy enélkül a frissítés nélkül hogyan főttem volna meg ezen a hegyen.

Ezután már csak a lejtmenet, némi sík, és az utolsó kockaköves emelkedő volt hátra. Általában, amikor ilyen közelségbe kerül a cél, akkor valahogy visszatér belém az erő, függetlenül attől, hogy hányszor, és mennyire rogytam meg előtte. Így volt ez most is. Találtam magamnak néhány „játszópajtást”, akikkel a végét sikerült megnyomni (mindenki vezetett), és reméltem, hogy jót fogunk meccselni a befutónál. Tettem a kereket, ahogy a TV-ben láttam, és kiállva még egy utolsó erőkifejtést tettem. Sajnos, vagy nem sajnos hamar kipukkadtak a többiek, így azért tempósan, de nem maxon, mosolyogva értem be a célba. A legnagyobb öröm az volt, hogy a 40+ csapattól olyan szurkolást és ovációt kaptam a végén, mintha tényleg nyertem volna. Ami egyébként így is van, hiszen rengeteg élményt és tapasztalatot nyertem magamnak ezen a megmérettetésen is!

Esőnap

Az előző napi hőség után elég borús idővel indult a másnap. Nem terveztünk hosszút, csak a Passo Rolle (1980m) megmászását. Felértünk a felhők közé, de látva a radarképet elhalasztottuk a csúcssör elfogyasztását, és sürgősen ereszkedni kezdtünk, mert hideg is volt, és nagyon-nagyon jöttek az esőfelhők. Sajnos nem voltunk elég gyorsak, így kaptunk rendesen az esőből, de visszaérve a szállásra, már újra száraz utakon fejeztük be az aznapi penzumot.

Nap végén még egy rövid sétát tettünk a Castel Pietra di Tonadico várromhoz, amit 4 éve szintén meglátogattunk. Ugyanúgy sziklamászók „lógtak” a falakon, mint 4 éve, viszont időközben láthatóan fejlesztették az infrastruktúrát, mert készítettek egy új lépcsőt, amivel a szintén újépítésű gyilokjáró megközelíthető. Hála Istennek ez zárva volt, így nem kellett magyarázkodnom, hogy a tériszonyom miatt nem merek felmenni rá.

Monte Grappa reloaded

Az utolsó napra vissztért a napsütéses meleg idő. A Monte Grappa megmászása volt tervben, amit 4 éve már szintén megmásztunk, most egy hosszabb útvonalon, több opcióval. A csapat nagyobbik része nem direktben mászta meg a hegyet Feltréből, hanem a másik irényból, és a csúcson volt a találka. Szóval megkerültük a hegyet és onnan másztuk meg. Nekem kb. 3 dl víz maradt a kulcsomban, amikor elkezdtük a mászást, de a többiek sem voltak igazán eleresztve. Szinte biztosan voltunk abban, hogy útközben találunk valami forrást, vagy Rifugio-t, ahol tölteni tudunk. A gyakorlat azt mutatta, hogy kút nem volt, és az útmenti összes vendéglátóhely zárva volt… Kínunkban benéztunk már egy kertbe is, ahol láttunk egy csapot (háziak sehol), de az is el volt zárva. Egy szó, mint száz, azt a 3 deci vizet kellett beosztanom arra a 2 órás mászásra (1500m szint egyben). Finoman szólva sem volt élvezetes, de csak felértünk.

Fent újra megcsodálhattuk azt a monumentális emlékhelyet, ahova a világháborúban elhunyt katonákat temették, függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcoltak.

Hazafelé 3 különböző útvonalon mentünk. Én a „középtávon”, gyönyörű tájakat érintve. Murphy törvénye alapján a hegyről lefele jövet kb. minden kilométerre jutott egy frissítőpont, de akkorra azért már sikerült pótolni a hegymászás során elvesztett folyamdékot. 🙂

Esténként a törzshelyünknek számító pizzériában ettünk, ez alól csak a hétfő volt kivétel, amikor zárva tartott. Nagy hely volt, de ennek ellenére a legtöbbször előre kellett foglalni asztalt. Nagyüzemben készültek a pizzák (forgótányéros kemencében, de sok más tradícionális olasz étel közül lehetett választani. Utolsó este fizetéskor a pincér felajánlott egy gratis kör limoncello-t, amit nagyon rövid gondolkozás után el is fogadtunk. 🙂 Utána még a szálláson egy grappa kóstolással az estét.

Összegzés

Annak már nevezéskor nagyon örültem, hogy új útvonalat találtak ki a versenyre, így az olasz Alpok további hágóit, és szuper hegyeit járhattam be. Az első (2021-es) alkalomtól kezdődően valahogy így:

Jövőre remélem, hogy tovább fog bővülni ez a térkép, de majd meglátjuk…

További képek és videók: