Már több, mint 1 hónapja teljesítettem életem eddigi legnehezebb versenyét, így volt idő leülepednie a dolgoknak, íme egy hosszabb leírás, hogy mire is emlékszem belőle…
(200km, 4800m szint)
Nagyon tömören ennyi volt az egész…
Kicsit bővebben pedig…
Előző este nem volt dorbézolás, a Negyven plusz csapatból hamar elvonult mindenki készülődni a másnapi versenyre. Összekészültem én is, hogy a hajnali kelés után minél kevesebb teendőm legyen, de lefekvés előtt áttanulmányoztam még az útvonalat és a szintrajzokat. Nehezen ment az alvás, de azért nagyjából kipihentem ébredtem.
Reggel, a háziak legnagyobb örömére, 5-re kértük a reggelit, de nagyon rugalmasak voltak, igy fél 6-kor, a terveknek megfelelően el is indultunk a rajthoz. Ez kb. fél óra autózást jelentett, utána parkolást, készülődést, és rajthoz gurulást.
A rajtszámok nagyon profin be voltak osztva külön starthelyekbe, így csak a táblákat kellett követni. Valami miatt én másik depóba kerültem, mint a többi csapattag, úgyhogy egy fél órát hallgattam a körülöttem lévő olaszok készülődését a 7 órás rajtig.
A rajtlista alapján közel 3ezren indultunk el egyszerre, úgyhogy eltartott egy kis ideig, amíg én is áthaladtam a rajtvonalon. Utána próbáltam egy kellően tempós mezőnyhöz csatlakozni, így kerestem a gyorsabb kerekeket, amiken előrébb lehetett evickélni. Ez kb. sikerült is hiszen az első hegyig tartó szakaszon 50 feletti tempóval haladtunk.
Az első hegy (Cima Campo) 20km után következett, ahol 1100m szintkülönbség várt rám. Ekkora szintet korábban egyben még sosem másztam, hiszen kevés hely van Magyarországon (értsd 0 db), ahol ennyi szintet egyben lehet abszolválni. Állítólag ez volt a legkönnyebb hegy a 4 közül (utólag ezt meg tudom erősíteni), és azt a tanácsot kaptam, hogy ezen nagyon óvatosan menjek. Így is tettem, igyekeztem felvenni a körülöttem lévők tempóját, kis áttételen pörgettem, de azért kis lépésekben mindig kinéztem pár előttem tekerő srácot, és kis lépésekben kapaszkodtam azért előrébb. Az órámon számoltam vissza a csúcsig hátralévő szintet, és távot, és itt még volt energiám elővenni a telefonomat menet közben fotózni/videózni kicsit. Gyönyörű volt, amikor az erdőből kiértünk a hegy csúcsán lévő rétre, és ott tekeregtünk fel a szerpentínen.
Az első lejtmenetben megtapasztaltam, hogy az olaszok kicsit más szinten űzik a lejtőzést. Nekem ugyan ismeretlen volt az út, így óvatosan eresztettem csak neki, de amikor 60-nal gurulsz, és úgy mennek el melletted, mintha állnál, az fura érzés… Szép lassan azért próbálkoztam 1-2 gyorsabb srác után eredni, ami a végefelé többé-kevésbé sikerült is, főleg jobban belátható útszakaszokon. A nagyobb bolyokban olyan gumi és fékcsikorgás volt a hajtű kanyarokban, hogy az elég para volt, de hál’ Istennek körülöttem senki nem esett.
Ezután egyből indult is a második hegymenet (Passo Manghen) a maga 1600m-es szintkülönbségével. Itt az emelkedő közepén is volt egy frissítő állomás, amit az itiner alapján nagyon nem értettem, hogy ki az, aki megáll a hegy közepén… Aztán, amikor odaértem, akkor egyértelművé vált, hiszen kb. 1000 méter mászás után a hegy hátralévő részén még egy 6km-es, és 10% átlagmeredekségű szakasz várt ránk. Természetesen megálltam ezen a köztes frissítő ponton, és nem is tudom elképzelni, hogy mi lett volna, ha ezt nem teszem… 
Kanyarról kanyarra közdöttem fel magam, és sehol sem akart kiengedni a hegy (ez a 6km kb. 60km-nek tűnt).
A csúcshoz közeledve már hallani lehetett a verseny logóján szereplő farkas üvöltését, amit egy óriási hangszórón nyomattak a völgy felé. 2ezer méter felett volt a csúcs, és biciklivel először értem el ezt a magasságot.
A csúcson lévő frissítő ponton ért utól Feró, és a lejtmenetet együtt kezdtük el. Felváltva vezettünk, aztán csapódott még hozzánk néhány ember. Erre a részre mondták a többiek, hogy érdemes egy nagyobb csoportban, erőkifejtés nélkül kibekkelni ezt a részt. A lejtmenet végefelé azonban elgurultam egy kicsit, és utána jött egy sík átvezető rész a következő hegyig. Itt megvártam a többieket, de elég gyenge volt a tempó (vagy csak túltengett bennem az adrenalin). Szóval, amikor előlre kerültem, akkor próbáltam emelni a tempón, de ahelyett, hogy a többiek jöttek volna, csak én kerültem megint egyedül előre. Itt azért spórólhattam volna többet is, de most már mindegy… Az emelkedő elején visszavettem a tempót, és bevártam ezt a csoportot.
A harmadik hegy a Passo Rolle volt, ahol Feró kezdte el diktálni az iramot. Én visszavettem, mert nem tudtam, hogy mi vár még rám (utólag ez jó döntésnek bizonyult :-)).
Erre a lejtmenetre már kezdtem ráérezni a dolgokra, és azokat a hajtűket nagyon élveztem. Itt készültek a hivatalos képek is.
A hegy lábánál utolértem egy csoportot, és a városban (autók között) egy kb. 20-30 fős boly alakult ki. Itt következett egy kb. 10 km-es szakasz, ahol kényelmes 1-2 százalékos lejtmenet volt, amin lehetett kényelmesen gurulni. Az elején 40-45 körüli haladós tempó volt, de ezt már néhányan elkezdték csökkenteni, amikor előre kerültek. Én igyekeztem visszatornászni, és amikor visszaadtam a stafétát, akkor előzékenyen visszaengedtek a 3. helyre a sorban (értsd mindenki más alibizett hátul). Mindegy, mert ez a rész nagyon tetszett, és azt éreztem, hogy itt már nem nagyon van hova tartalékolni.
Aztán pont, amikor újra előre kerültem, akkor következett egy alagutas rész (3 hosszabb alagúttal), ahol kilométereken keresztül nem tudtam átadni a vezetést, mert vagy full sötét volt az alagútban, vagy kanyarodott az út. Igazából nem is bántam, hogy elől megyek, mert lámpa nélkül én is paráztam volna, ha nem látom az előttem lévő bicikli kerekét. Ráadásul a legsötétebb alagút vizes is volt, és a padka kimondottan rossz minőségű, úgyhogy tényleg para volt, mert itt már nem lezárt pályán mentünk, hanem jöttek mentek a kocsik is. Szóval szerettem volna túllenni a dolgon, és az alagútban mintha valami szívóhatás is lett volna, szépen gyorsultunk (az órát nem láttam a sötétben, de nem is nagyon tudtam volna figyelni rá). A lényeg, hogy amikor az utolsó alagútból kiértünk, akkor láttam, hogy 60-nal jövögetünk, és hátranézve a 20 fős csapatból egy olasz srác maradt csak mögöttem. Utána mondott valamit a zongorákról (piano, piano :-)), de nem kezdtem el neki magyarázni, hogy egy versenyen miért lassítsak, ha nem muszáj? Mondtam neki, hogy a hegyen biztosan lassabban fogok menni.
Ő megvárta a haverokat, így az utolsó hegyet (Croce D’Aune, 600m szint) így már egyedül kezdtem el. Az eleje 5% körül volt, és nem is tűnt annyira veszélyesnek. Itt már vágtam a centit, hogy ez már maximum egy Dobogókő, de inkább kevesebb. 200m szint után volt az utolsó frissító, ahol nem álltam már meg (gondoltam, hogy az utolsó 20km-ert már lendületből megcsinálom). Azzal nem kalkuláltam, hogy közvetlenül a frissítő állomás után következett a legdurvább 400m-ernyi szint. Itt már 4 óra körül volt, és az emelkedő aszfaltját egész nap sütötte a nap, ontotta a meleget, és nem mellékesen 10% feletti részekkel volt megtűzdelve.
Az utolsó lejtmenet már felüdülés volt, láttam magam előtt néhány srácot, és hajtottam, hogy őket még utolérjem.
A cél Feltre óvárosában volt, ahova még egy macskaköves emelkedő vezetett fel, ez volt az utolsó erőkifejtés. Erről is meséltek a többiek, de ezt kicsit egyszerűbbnek éreztem, mint ahogy a beszámolók alapján elképzeltem. Igazából kb. egy macskaköves Ostrom utcához tudnám hasonlítani, amit nap, mint nap megteszek, de inkább az adta az erőt, hogy utána vége. 300m-rel a cél előtt felváltottam, kiálltam, és nyomtam, ahogy a csövön kifért. Ezzel még sikerült 2 srácot lesprintelnem a végén, az egyiket a cél előtt 2 méterre (a célfotón talán látszik is, hogy nem annyira öszinte a srác mosolya :-)).
A célban nagyon jól esett, hogy már ott várt a 40+ csapat nagy része, és jéghideg csapolt sör segítette a hidratációt!
Mindent kiadtam magamból, hihetetlenül elfáradtam, de szinte minden másodpercére emlékszem, és akár már most azonnal, hezitálás nélkül újra elindulnék rajta!
Minden másról beszéljenek a képek:
photos by Sportograf
photos by nagygergelyhu
A hosszú leírás után már a facebook-on publikált hivatalos videó is sokkal kézzelfoghatóbb lesz:
Relive video: https://www.relive.cc/view/vQvxBAVQZ96
Strava link: https://strava.app.link/UVCCZfWwiib
“2021.06.20 Sportful Dolomiti Race” bejegyzéshez 2ozzászólás