2023.10.07 Istria300 – Joyride

A tavalyi évhez hasonlóan idén is megjártuk Isztriát egy szuper társasággal, viszont idén nekem a határok feszegetése helyett az örömbiciklizés volt a célom. Spoiler: sikerült! 🙂

Aki csak a képekre kíváncsi, ide kattintson! 🙂

Előzmények

Idén is ugyanabban a kempingben (Istra Premium Camping Resort) aludtunk a verseny előtt és után, mint tavaly. Egy 6 fősnek mondott mobilházban, ahol 5-en éppenhogy elfértünk, de így legalább akciós volt a lakhatásunk. Belül szűkösen voltunk ugyan, de a 20 fokos gyönyörű napsütéses időben főleg a teraszon készülődtünk és pihentünk, 100 méterre a tengertől.

Távok

Idén kicsit változtattak az útvonalon, ami mindhárom távot érintette. Miután tavaly végigküzdöttem a leghosszabb távot, és érdemben nem lettem annyival erősebb, ezért idén a 300 km fel sem merült bennem. Ezen kívül volt még egy középtáv (240 km, 3800m szint), és egy rövidtáv (170 km, 2400m szint). A többség a középtávot választotta, én a rövidtávot, hogy minél hamarabb végezzek a versennyel. Volt még egy plusz oka is ennek, amiről majd később szót ejtek.

Rajt, indulás

7-kor indult a verseny, papíron 2800 indulóval. A kemping kb. 10km-re volt a rajttól, ezért 6-ra céloztuk be az indulást, hogy minél előrébb kerülhessünk a tömegben. A legelejéről a VIP részleg indulhatott (Sonny Colbrellivel az élen), és utánuk a rajtszám alapján ezresével volt külön depó a többiek számára. Legtübbünknek 2ezres rajtszáma volt, kivéve két srácot, akiknek 4ezres, és beguruláskor elég szigorúan ellenőrizték, hogy mindenki a megfelelő depóba menjen (egyikőjüket sikerült közrefogni, hogy átcsusszanjon az ellenőrzésen, de a másik srácnak hátrébbról kellett sajnos indulnia).

Indulás előtt egybeeresztették a blokkokat, aztán hajrá! Nem igazán volt lassú rajt, de az elején lehetett még előrébb mászkálni. Persze csak óvatosan, mert a kanyarokban, és körforgalmakban volt némi fennforgás. Aztán 10 km elteltével kezdtek kialakulni a hasonló erősségű csoportok. Én elég sokat küzdöttem, hogy minél erősebb csoportot kapjak el, aminek a végén alibizhetek a hosszabb emelkedőkig. Ez sikerült is, bár a kelleténél több energiát elpazaroltam erre…

Aztán végül megállapodtam annál a csoportnál, ahol a brossúrán szereplő csaj tekert, jópár erős férfi segítővel. Nem mellesleg meg is nyerte a női mezőnyben a középtávot, úgyhogy tényleg erős volt, de emellett állítólag a főszervezőnek is „valakije”. 🙂

Egy kis fun fact, hogy amikor ebben a csoportban tekertünk (kb. 50-en), akkor eljött mellettünk egy fotós motoros. Egyedül egy versenyzőnél állt meg (vajon kinél?), és pár kattintás után bő gázzal ment is tovább. Utólag azt mondom, hogy nem ártott volna menet közben is fotózgatni a versenyzőket… Rólam egy kanyart, és a célt leszámítva máshol nem is készült kép, de olyat is ismerek, aki még nálam is rosszabbul járt…

A meredekek

Az útvonalon a szint sok kicsi emelkedőből jött össze. Kb. 400m szintkülönbség volt talán a legnagyobb, ami egybefüggő volt, amit magyar viszonylatban 1,5-2 Papréthez tudnék hasonlítani. Legalábbis ezt gondoltam előtte… Csak, amikor szembetalálkoztunk az első hosszabb, 10% feletti részekkel, akkor ezt revideálnom kellett. Éppenhogy elég volt a 32-es sor hátulra, így is minimál fordulaton tekertem felfelé. Szóval az alábbi szegmens elég emlékezetesre sikerült, de itt még viszonylag fittnek éreztem magam, nem is nagyon mentek el mellettem.

A legdurvább emelkedő ez volt, amit mind a rövidtávosoknak, mind pedig a középtávosoknak meg kellett mászni. A hosszútávosoknak volt helyette másik (vagy több másik). A statisztikák alapján nem olyan vészes, de élőben az volt. 🙂 1,4 km hosszú, és szumma 7,6% nem sok, de ha hozzávesszük, hogy ennek a fele sík, sőt lejtmenet is van benne, úgy már egy kicsit más. Az igazság az, hogy kb. 1 km 15-20% közötti rész volt benne. Itt még az osztrák srác előtt voltam, akiről a következő bekezdésben még szót ejtek.

Jött azonban a végére még két hosszabb emelkedő, amire már eléggé elfogytam (pedig ezek jobban hasonlítottak már Papréthez). Ezek egyikén előzőtt meg egy osztrák srác, akivel szóba elegyedtem a mezem miatt. A Valter Attila által dedikált jumbós magyar színű mezben mentem, és méltatta a srác Atit. Mondtam, hogy Ő biztosan jobban élvezné ezt az emelkedőt nálam, és ezzel szép lassan el is kezdett távolodni. Utólag lecsekkoltam, és a srác 10 perccel előttem, Colbrellivel együtt ért a célba. Ha ezt tudom, akkor lehet, hogy megpróbáltam volna együtt maradni vele. 🙂

Befutó

A hegyeket letudva a végére maradt kb. 25km sík/lejtmenet, ami azért inkább az én terepem. Ekkorra egyedül maradtam, de egy hosszú egyenesben hátranézve láttam, hogy jön egy kb. 10 fős boly, ami elég erősnek nézett ki. Kicsit rápihentem, megvártam őket, és beállítam a sorba. Szépen forogtunk, bőven 40 feletti tempóval, és pár „szökevényt” még bedaráltunk, köztük egy csajt is, akiről mindjárt szót ejtek még.

Elég nagy tempóval értünk be a városba, és néhány helyen azért nem voltak túlságosan elszeparálva a járókelők. A part menti úton pl. 30-40 fős turistacsoportok, meg családok sétálgattak az út mentén, ahol inkább már 50 közeli volt a tempó. Az egész verseny alatt egyébként nagyon jó volt a biztosítás. Ahogy jött akár 1 biciklis is, akkor minden kereszteződésnél megállították a kocsikat, és abszolút elsőbbséget élveztünk. Ebből a partmenti „összeeresztésből” sem lett semmi probléma, csak annak fényében volt egy kicsit furcsa, hogy a korábbi részeken tényleg minden mellékutcánál állt valaki, és nagyon figyeltek az autókra és a gyalogosokra.

Szóval mindenki nagyon készülődött már a sprintre. Nyilván ez nem az abszolút győzelemről, hanem a sokszázadik helyezésről szól, de ennek ellenére én (és a mellékelt ábra szerint más is) nagyon szeretem ezt a részét a versenyeknek, hiszen itt piciben megtapasztalható a győzelem érzése. Felmegy a pulzus, és csak arra koncentrálsz, hogy a lehető legtöbb versenyzőt leelőzd a célig. Csak úgy cikáznak a kérdések: Hány méter van még hátra? Mikor indítsam el a sprintet? A többiek mikor indítanak? Kinek a kerekén menjek? Melyik oldalról előzzem a sort? Mikor váltsak? Mikor álljak ki? A végén pedig (bárhogyan is történjen) megjön az adrenalinlöket, hogy vége, és megtettem minden tőlem telhetőt, és mindent kiadtam magamból.

Ez volt idáig az elmélet. Jelen esetben a gyakorlat az volt, hogy kb. 10-en érkeztünk meg együtt a városba. Ott már látszódott, hogy mindenki helyezkedik, taktikázik, átadogatja a vezetést. A cél előtt 300m-rel volt egy derékszögű jobb kanyar, amit nagyon vártam. Elég egyértelmú volt, hogy ott minél jobb helyen kell lennem (nem legelől, de nem is a legvégén). Ez kb. teljesült is, és onnan gondoltam nincs más dolgom, mint kiállni, és 250 métert végigsprintelni, ami a csövön kifér. Ezt tettem, de amikor balról elkezdtem lekerülni azt a lányt, akit utolértünk, akkor irányt váltott, és ha nem fékezek rá, akkor simán rányom a kordonra. Akkorát ordítottam neki, hogy attól én is megijedtem volna, amire visszahúzott középre, én pedig próbáltam újra lendületet venni, de 20cm hiányzott még ahhoz, hogy meg is előzzem. Mindegy, mert legalább közelről megtapasztalhattam egy ilyen szituációt, amit egyébként csak TV-ben lát az ember. A célfotót ilyen szemmel nézzétek! 🙂

Eredmények

Összességében elégedett vagyok az eredményemmel. Igaz, eredetileg a 30-as átlagot céloztam meg, amivel egyébként pont Colbrellivel értem volna be, de a középső meredek hegyekkel nem kalkuláltam, és az elején egy kicsit többet égettem el arra, hogy a megfelelő sebességű csoportra felérjek. Ilyenkor azért felértékelődik az, hogy ha előlről indul az ember, hiszen onnan különösebb erőbefektetés nélkül megtalálja a számára ideális csoportot…

Papa

Na, de akkor térjünk még egy kicsit vissza arra, hogy miért választottam végül a rövidtávot, és miért akartam minél előbb beérni a célba. A verseny előtti vasárnapon, a családi ebéden derült ki számomra, hogy édesapám befizetett egy több napos ebike-os biciklitúrára. Bármilyen hihetetlen, de ez a túra PONT Porecben ért véget, PONT a verseny napján, úgyhogy annyit beszéltünk meg előre, hogy majd hívom, ha beértem, és mondjuk elémegyek, hogy tekerhessünk egy kicsit közösen. A tekerés végül nem valósult meg, mert amikor felhívtam, akkor már Porecben voltak, kb. 200m-re a céltól. Mint utóbb kiderült, még látta is a befutómat, csak nem a trikoloros mezt kereste, hanem a sárga 40+ mezt.

Rezümé

Továbbra is mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a versenyt, de hogy objektívebbnek tűnjön az értékelés, íme néhány részlet:

PozitívumokNegatívumok
Jó szervezés, szuper frissítőpontok: Én ezt a mostani versenyen nem igazán használtam ki, de terülj terülj asztalkám volt minden egyes frissítőponton. Emellett kézbe adják a kulacsot (én ezt használtam ki), így ha sietsz, akkor nem muszáj megállnod. 🙂Utak minősége: Erre nyilván nem sok ráhatásuk van a szervezőknek, de az útvonalon néhol azért lehetne még csiszolni. Én biztosan kihagynám a rossz minőségű meredek lejtmeneteket, de nyilván, ahova felmászunk, onnan le is kell jönni valahogy… 🙂
Jó útbiztosítás: Az útvonalat úgy alakították, hogy magasabb rendű utakat ne, vagy csak minimálisan keresztezzen. Minden keresztútnál álltak, és mindenhol elsőbbségünk volt.Hivatalos fotók minősége: Tavaly még egy másik cég készítette a fotókat, és a baráti körben szinte mindenkiről több és jobb minőségű kép született, mint idén…
Szuper tájak, tenger, jó idő, ez ugyebár adottság. 🙂