2022.10.08 Istria300 – Ride your Limits

Örülök, hogy vannak olyan bringás barátaim, akik tálcán kínálják az egyre keményebb kihívásokat. Az Istria 300 verseny mottója teljesült, és újra sikerült elérnem a határaimat. 🙂

Prológ

Két mikrobusszal mentünk 7-en, kényelmes időben indultunk péntek reggel, hogy délután át tudjuk még venni a rajtcsomagot. Az első izgalom még Letenyén ért minket, miután a magyar oldalon még dugig tankoltuk a kocsikat. A másik csapat jelezte, hogy nem engedték be őket a horvát határon, mert nem volt mindenkinél személyi. Ezután derült ki, hogy a mi sofőrünknek sincs, úgyhogy elindult az ötletelés. Telefonos segítség után kiderült, hogy nem megkerülhető a személyi, viszont ideiglenes személyivel is beengednek a határon. Ez tűnt a legjobb opciónak, az okmányiroda zárásáig még pont volt egy óránk. 🙂 Ha nem is egyszerűen, de működött a dolog, így folytattuk az utunkat.

Miután a határon megcsúsztunk egy kicsit időben, így már csak sötétedésre értünk a szállásra. Gyorsan bepakoltunk, hogy még be tudjunk tekerni Porecbe, hogy átvegyük a rajtcsomagokat. Vaksötétben mentünk, így sokat nem láttunk a környékből, és nem is töltöttünk ott sok időt. Irány vissza, hogy befészkeljük magunkat a mobil házakba, és felkészüljünk a versenyre.

A kempingben 2 szuperül felszerelt mobilházban laktunk, olyan beosztásban, ahogy a kocsikban is utaztunk. Nem voltak nagyok, de a 7 személyes házakban azért elfértünk 4-en. 🙂

Felmatricáztuk a bicikliket, és mindenki nekilátott a saját esti rutinjának…

Az útvonal

Eredetileg a 230 km-es távot terveztem, de a csapatmegbeszélésen Sió Zoli elültette a bogarat a fülembe, hogy ha egyszer már eljövünk, akkor legyen a legnagyobb táv. Onnantól folyamatosan azt nézegettem, hogy a 12 órás limitidővel be tudok-e érni. Két korábbi tekerésemmel próbáltam hasonlítgatni a távot, a szintet, és az időt, és arra jutottam, hogy nagyon-nagyon határeset ugyan, de talán sikerülhet…

• BRM300 odaúttal, és levezetéssel (kb. 7. legjobb idő): Itt a táv és a nettó idő stimmelt, viszont a szint csak feleakkora volt.
• Életem legdurvább tekerése (Sportful Dolomiti Race): Itt a szint volt meg, de a táv, és az idő is rosszabb, mint ami a szintidőhöz kellett volna.

Így végül arra jutottam, hogy ha a 300-as kurfli előtt még szintidőn belül leszek, akkor lekanyarodok. A bringára felragasztottam a szintrajzot, és a fontosabb pontokat is a szintidőhöz szükséges részidőkkel.

A verseny

A rajt reggel 7-kor volt, amihez 6-kor kellett indulnunk, így mindenki a reggeli rutinjához igazította a kelést. Én nem nagyon tudtam aludni, kb. 4 órányi értékelhető alvásom volt, így nem mondhatnám, hogy erőm teljében voltam. 10 fok alatt volt a hőmérséklet, és a sötétség sem segített a motivációban.

Mégis elég jó érzés volt a rajtban állni, és végignézni a napfelkeltét. Kivilágosodott, és már indultunk is. 🙂 Próbáltunk előrébb kapaszkodni az elején, mert a rajtszámunk alapján a hátsó harmadba soroltak minket. Az elején lévő kvázi síkon ez nem is volt annyira nehéz, aztán az első kisebb emelkedőknél már elkezdett kisebb bolyokra szakadozni a mezőny.

Az első kurfli nem volt kérdés, oda még egész jó létszámú bolyban érkeztem meg. Ez a rész egy szuper lejtmenettel indult, ahol kevés kanyarral, széles, belátható úton száguldottunk le ismét a tengerszintre. Onnan indult az első komolyabb emelkedő is. Itt összeverődtem egy darabig egy magyar sráccal (Epronex-es mezben), jó volt dumálni menet közben egy kicsit. A lejtmenetben aztán lemaradtam, mert nem voltam elég bátor. 10-20%-on kellett ugyanis lejtőzni, szűk úton, néhol kavicsfelverődéssel, hajtű kanyarokkal, úgyhogy én úgy húztam a felnifékemet, ahogy csak bírtam. Volt néhány kanyar, ahova elővigyázatosságból szivacsokat tettek, de erre szerencsére nem volt szükségem. Ezután a rész után volt egy kis szakasz, ahol egyedül mentem, és sikerült is elnéznem egy alágazást, és elmennem rossz irányba. Mikor már 1 km-t lejtőztem, akkor vált gyanússá, hogy sehol sincs a kiírt frissítőpont, és nem is látok versenyzőket, úgyhogy visszafordultam. Ott találkoztam újra Domával, így egy darabig megint volt magyar beszélgetőtárs.

A második kurfliról 150 km-nél kellett dönteni, ahol még kb. fél órával a szintidőn belül voltam. Itt még éreztem magamban a csít, így nem volt kérdés, hogy lefordulok-e. Ott németekkel (vagy osztrákokkal) mentem együtt egy darabig.

A frissítő pontok egyébként zseniálisak voltak! Kulacsban adták fel, amit kértél (vizet, vagy iso-t), mellette zselét, energiaszeletet, banánt. Ha megálltál, akkor volt még kóla, süti, de ami mindent vitt, az a főtt tojás, és a szendvics volt. Amikor már a fülünkön jöttek ki az édes, cukros dolgok, akkor nagyon jól jöttek a szendók, amiből be is nyomtam vagy 6-ot. Az átlagosnál jobban figyeltem a frissítésre, úgyhogy ettem, ittam folyamatosan.

És akkor jött a feketeleves! Az itinerben csak egy kis 400 m magas tüske volt, de nem látszódott a meredeksége. Egy keskeny út indult el felfelé, több helyen földes hordalékkal, és néhol még az aszfalt is hiányzott. Ezzel együtt mentünk hosszan 15% körüli, de inkább afölötti meredekségen. Az egyik hajtű kanyarban, ahol már azt hittem, hogy vége, ráfordultunk egy még meredekebb részre, ott kénytelen voltam kicsatolni. Az egyik lábam már szinte teljesen, a másik még csak félig volt görcsben, így a sétával egy kicsit kihúztam a lábamból a görcsöt. Az egyik srác, akivel ide-oda előzgettük egymást, előre is szólt, hogy gyorsabban gyaloglok, mint ahogy ő teker. 🙂 Persze a lejtmenet is hasonló volt, úgyhogy azon se lehetett semmit pihenni, ráadásul előttünk volt még egy hasonló hegy is.

Nem tudom már 100%-osan rekonstruálni, hogy melyik volt ez a rész, de a Stravan találtam néhány érdekesebb szegmenset, amiről sok jót nem írtak. 🙂

• Hell in Croatia (Distance: 3.75km, Elevation Gain: 369m, Avg Grade: 9.8%)
• Juradi – Marcenegla (Distance: 0.97km, Elevation Gain:136m, Avg Grade: 14.0%)
• D44 Climb (Distance: 1.43km, Elevation Gain: 154m, Avg Grade: 10.5%)
• DANGER!!!!! go fucking slow and dont die (Distance: 4.89km, Elevation Gain: 38m, Avg Grade: -5.2%)

A fenti finomságok miatt az utolsó előtti frissítőpontnál már negyed órával a szintidőn kívül érkeztem. Már szinte teljesen összepakoltak, de pár dolgot még felmarkoltam, és nekivágtam. Az itiner alapján innen már nagyjából lejtmenet volt a végéig, néhány kisebb mászással tarkítva. Nem bírtam már tempót menni, minden pedálfordulatnál arra koncentráltam, hogy ne görcsöljek be.

Miután egészen odáig szuperül ki volt táblázva az egész pálya, így már nagyon vártam, hogy mikor kell az utolsó frissítőhöz lekanyarodni. Amikor már gyanúsan oda kellett volna érnem, és már vagy 3 km-rel túlmentem rajta, akkor előszedtem a telefonomat… Ekkor derült ki számomra, hogy nem csak az előző frissítőponton pakoltak már, hanem minden útjelzést leszedtek, és ekkor kezdett el úgy igazán rámsötétedni. Ott álltam egy forgalmas út közepén, a Garminom már szinte teljesen lemerült, és még a legrövidebb úton is kb. 40 km-re voltam a céltól…

Ezután jött egy utolsó, nagy nekiveselkedés: powerbankra (és zsebre) tettem a Garmint, bekapcsoltam a minimál világításomat, memorizáltam az útvonalat, és próbáltam minél hamarabb túllenni. Voltak para részek, amikor egy szalagkorlátokkal körülvett, kivilágítatlan hídon, full sötétben jöttem át. Ha jött kocsi, akkor örültem, hogy látok valamit, és bíztam benne, hogy ő is lát… Porechez közel már bicikliúton is képes voltam jönni, aztán mellém állt egy begyűjtő kocsi, és egy darabig kísért, mutatta az utat. Nem szaporítom tovább a szót, végül 8 körülre beértem a célba, ahol már a színpadot is pakolták össze, pedig elvileg 7-kor még eredményhirdetés is volt, de sokan nem maradtak. Pasta már nem maradt, de az nem is nagyon érdekelt. Az már jobban fájt, hogy finiser érmet sem kaptam…

A többiek már a kempingben voltak, úgyhogy indultam tovább. Még 10 km tekerés a sötétben, és már ott is voltam. A sörözés, és élménybeszámolók végére azért sikerült visszaérnem. Úgy tűnik látszott rajtam a csalódás az érem (hiánya) miatt, így különösen jól esett, amikor Doma odaadta az övét, mondván, hogy tavaly is pont ugyanilyet kapott (ezúton is köszi).

Úgy tűnt, hogy mindenki kihozta magából a maxot. 2-en voltunk a 300-as távon, Zoli 19:03-ra beért, és végül én sem DNF-et kaptam, hanem OTL-t (Over Time Limit). 3-an voltak a 230-as, és 2-en a 150-es távon. Ott is volt bőven szint, de az igazi finomságokat a 300 rejtegette. Ha előre tudok ezekről, akkor nem valószínű, hogy azt választottam volna, viszont akkor kevesebb dologról tudtam volna beszámolni. 🙂

Vrsar

Másnap reggel 10-kor el kellett hagyni a szállást, de előtte azért szerettem volna letudni a napi biciklizést, hiszen inkább 10 km új tájakon, mint ezredszer is a budapesti utakon.

Így reggel áttekertem Vrsarba, ahova családi emlékek is fűztek. Jópár éve ide hajóztunk át, és itt ért utól minket egy rövid vihar, úgyhogy a visszaúton az egész hajó tengeribeteg lett… 🙂 Így egyedül hajóztam vissza a kapitánnyal a kempingünkhöz, hogy kocsival kimentsem a családot. Élénken emlékszem, ahogy mesélte, hogy a Concordián szolgált (még azelőtt, hogy az zátonyra futott volna).

Rezümé

Hogy tetszett-e? Röviden annyi, hogy már beneveztem 2023-ra…

Tudom, hogy utólag megszépülnek az emlékek, de tényleg csak a jó dolgok maradtak meg bennem, a többit kihívásnak tekintettem, amit sikerült abszolválnom.

A verseny mottójának megfelelve újfent sikerült elérnem a határaimat: Ride your Limits!