Emlékszem, amikor általános iskolás koromban szolfézson először tanultunk az oratóriumokról. A tanár hihetetlen átéléssel magyarázta, hogy van az evangelista (tenor), aki a történetet meséli, van Jézus (basszus), vannak az egyes szereplők szólista áriái (szoprán, alt, tenor, basszus), mögöttük áll egy teljes énekkar, akik a tömeget képviselik és korálokat énekelnek, és az egészet végigkíséri egy komplett zenekar… Szóval nem igazán voltam elájulva ettől a dologtól (akkor). Azt hiszem most (úgy 35 év távlatából) értettem meg ennek a műfajnak a lényegét. Már karácsonykor is elmentem a Deák téri Evangélikus Templomba meghallgatni Bach karácsonyi kantátáit, ami nagyon felemelő élmény volt. Most pedig húsvét alkalmával a Máté-passió került sorra a felújított Operaházban, amire nehezen találok szavakat, hihetetlen élményt jelentett. Ízig vérig profi zenészek, hibátlan előadás, gyönyörű környezet és díszlet, és minden szempontból passzoló animált feliratozás, amit egy az énekkar és a szólisták közé leeresztett átlátszó hálóra vetítettek, és ami szinte mozihoz hasonlítható vizuális élményt adott.
Én klasszikus zenekarban ilyen erőteljes basszus hangzást, és ennyire elsöprő (hang)erejű énekkart még sehol sem hallottam.
Egyszóval felejthetetlen este volt, amit szavakban nehéz átadni, de az alábbi linken elérhető néhány hivatalos fotó, és én is felraktam pár képet az operaházi benyomásaimról.
A címhez még annyi kiegészítés, hogy esőben sétáltam az Operáig, és az előadás után hazafelé “turistáskodtam” egy kicsit…
